Egy életem volt - semmivé lett. Milyen megrendítő kisérlet volt arra, hogy én, én is éljek! Már kamasz koromban elvesztem, mikor egy este sírni kezdtem, s a csillagokhoz kéredzkedtem. S mert azután is semmiségek adtak nekem gyönyörűséget, hát mindenki bolondnak nézett. S mert hittem, hogyha hitegettek, és sírtam szívből, hogyha vertek, - azt mondták rám mindig: - csak gyermek! "Komoly" se voltam - mert nevettem. És "hű" se voltam - mert szerettem! Végül senkinek se kellettem. Csak ilyen voltam én - egyetlen, magányos ebben a kegyetlen torkomra forrott életemben. Talán magamról elég ennyi, hogy megértsem belőle: - senki nem is tudott engem szeretni. Nem is szerettek. - Tudom, Kedves, jaj, tudom már, Te sem szerethetsz! És egy szavam se lehet ehhez!Néha,ott a tükör előtt,úgy érzem minden rendben van.. Kicsit sápadtnak tűnök talán,de majd összeszedem magam. Mosolyt keresek,felragasztom,terüljön szét az arcomon. Egyenes gerinc,nem könnyű ám! De másképp nem folytathatom. Nem adom meg magam,nem lehet! Csak a szemem,csak attól félek... Oda ne nézzen senki sem!Én ordítanám bele a világba: egy életem van, engedd, hogy éljem...Összedőlt minden...az álmaim, a vágyaim..és az életem. Ne higgy a meséknek! Minden sztori, amely úgy végződik, hogy – boldogan éltek, amíg meg nem haltak-, ökörség. Vidám befejezés nem létezik. Sőt. Befejezés nincs. Az élet megy tovább, két kanyarral arrébb már mindig történik valami új. Legyőzhetsz hatalmas akadályokat, dacolhatsz ezer veszéllyel, farkasszemet nézhetsz a gonosszal, a végén dicsekedhetsz is vele – de az még nem a befejezés. Az élet mindig odébb taszigál, megtáncoltat, meggyötör és megtör, új erőpróbát vagy tragédiát lök eléd, nem ereszt addig, amíg csak el nem éred az egyetlen valódi befejezést- a halálodat .A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.Ha változtatni akarsz az életeden, akkor százezer lépés fájdalmával kell megküzdened. Elindulsz, egy lépés fájdalom. Továbblépsz, még egy lépés fájdalom, de ebben az egy lépésben hogyan lenne benne a százezer lépés fájdalma? A gyáva ember ettől az egy lépés fájdalmától fél. És racionális hazugságokkal próbálja megmagyarázni, hogy miért is nem teszi meg. Mert aki fél, az elkezd kifogásokat gyártani, hogy megmagyarázza a saját szegényes lelki bizonyítványát. Ahelyett, hogy szembenéznénk azzal, mit tettünk magunkkal, elkezdjük sajnálni magunkat. Ami jajveszékelésbe fordul, majd marjuk magunkat, hogy lehettünk ilyen hülyék. De még mindig nem változtatunk. Megtehettem volna. Soha nem fogjuk föl igazán az ilyen mondatnak az értelmét. Valójában életünk minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, és mégsem történik meg. Rengeteg mágikus pillanat van, amit nem is veszünk észre, mígnem a sors keze - teljesen váratlanul - megváltoztatja az egész életünket Ilyen az élet! Kis kavicsokkal dobál meg minket - figyelmeztetésképpen. Ha ezeket a kis kavicsokat nem vesszük észre, akkor egy téglával dob meg. Ha a téglát sem vesszük észre, akkor szétzúz egy kősziklával. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor láthatjuk, hogy hol nem vettük észre a figyelmeztető jeleket. És akkor még van képünk azt mondani: "Miért pont én...? A múlt nem fontos egyesek szerint... De szerintem az élet legfontosabb része ez, mivel ebben van minden; minden amit átéltél, ami miatt boldog vagy, és minden szomorúság amiből tanulni tudsz!Egyszer azt mondtad nekem, hogy az ujjlenyomatunk minden életen ott marad, melyet megérintettünk. Ez vajon mindenkire igaz? Vagy ez csak valami költői baromság? Újra akarom kezdeni az életem... El akarom követni azokat a kis bűnöket, amelyekre mindig vágytam, de amelyekhez soha nem volt elég bátorságom.Majd szerzek új barátokat, és megtanítom őket arra, hogy ha mernek őrültek lenni, akkor bölcsek is lesznek. Csak felejtsék el az illemszabályokat, és fedezzék fel az igazi énjüket, a legtitkosabb vágyaikat, keressék a kalandokat, és főleg ÉLJENEK! Halkan élnek bennem az álmok Azt teszem amit jónak látok És lehet hogy van még sok ezer hibám De azt akarom mit a szívem kíván Mert hangos az éjjel és hangos a zene És lángol bennem az élet tüze És ha felperzsel az éjszaka lángja Én ordítanám bele a világba Hogy egy életem van engedd hogy éljem Sok száz kalandot rejt még az éjjel Eltűnődöm naponta hosszat miért van az hogy vonzom a rosszat Egy életem van de még többre vágyom Bűnben élve élem világom Eltűnődöm naponta hosszat miért van az hogy vonzom a rosszat Csendben élnek bennem a vágyak De néha mégis kitörni vágyok És lehet hogy van még néhány hibám De kit érdekel ha így vagyok vidám Mert hangos az éjjel és hangos a zene És lángol bennem az élet tüze És ha felperzsel az éjszaka lángja Én ordítanám bele a világba...Minden tettemben és gondolatomban és életem minden mozzanatában meg tudom magam tartani. A szerelemben nem: itt teljesen fel kell magamat adni. (...) Önmagamat nem tudom feladni csak úgy, minden további nélkül. Nem lehet úgy, hogy visszakapjam magam. Akit visszakapok, már nem az, aki voltam. Az már több, gazdagabb, egyszerűbb, tisztább és istenibb. Ez a szerelem titka. El kell vesznem és meg kell semmisülnöm.Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Szerintem ez nem így van. A sebek megmaradnak. Idővel az agy, hogy megőrizze józanságát, szövetekkel vonja be a sebet, és csökken a fájdalom, de sosem múlik el..Itt van elöttem az esély, és nem merem meglépni... Félek az elutasítástól. Ez már rajtam múlik. Igen, ki kell állnom, ki kell nyilvánítanom az érzésemet, el kell mondanom, hogy mint gondolok. De a másik oldalon nem akarom Őt elveszteni, mint jó barátot. Szükségem van rá. Rajta ezt nem érzem... Legszívesebben kiállnék egy kősziklára és a világ legkeservesebb gitárszólóját játszanám a szakadó esőben... Nem tudom Ő mit gondol. Vizsgáljunk meg módszertanilag. Valahol Őt is megfogta, hogy ennyire felhőtlenül és ennyire komoly témákról el tudunk beszélgetni, hogy jól megvagyunk egymással, és én tényleg az vagyok, akire bármikor számíthat és akivel bármit megoszthat. Érzek benne egyfajta bizalmat. Ez az egyik verzió, ami szerintem torzan naív, ugyanakkor optimista szemlélet a részemről. A másik alternatíva, - amit sokkal valószínűbbnek látok - hogy a barátot keresi bennem. Befolyásolhat ebben az a tény, hogy tudom, hogy ő tipikusan az a "haverkodós" típusú lány. Ezen kívűl további befolyásoló tényezőnek vehetjük a volt barátját és a hülye érzéseimet. Ha egy fikarcnyi esélyem lenne, küzdenék mint ketrecébe zárt vadállat. Ezt egy módon deríthetem ki... Egy életem, egy halálom... Itt van elöttem az esély, és nem merem meglépni... Félek az elutasítástól. Ez már rajtam múlik. Igen, ki kell állnom, ki kell nyilvánítanom az érzésemet, el kell mondanom, hogy mint gondolok. De a másik oldalon nem akarom Őt elveszteni, mint jó barátot. Szükségem van rá. Rajta ezt nem érzem... Legszívesebben kiállnék egy kősziklára és a világ legkeservesebb gitárszólóját játszanám a szakadó esőben... Nem tudom Ő mit gondol. Vizsgáljunk meg módszertanilag. Valahol Őt is megfogta, hogy ennyire felhőtlenül és ennyire komoly témákról el tudunk beszélgetni, hogy jól megvagyunk egymással, és én tényleg az vagyok, akire bármikor számíthat és akivel bármit megoszthat. Érzek benne egyfajta bizalmat. Ez az egyik verzió, ami szerintem torzan naív, ugyanakkor optimista szemlélet a részemről. A másik alternatíva, - amit sokkal valószínűbbnek látok - hogy a barátot keresi bennem. Befolyásolhat ebben az a tény, hogy tudom, hogy ő tipikusan az a "haverkodós" típusú lány. Ezen kívűl további befolyásoló tényezőnek vehetjük a volt barátját és a hülye érzéseimet. Ha egy fikarcnyi esélyem lenne, küzdenék mint ketrecébe zárt vadállat. Ezt egy módon deríthetem ki... Egy életem, egy halálom..